Manapság sok ezernyi variációja létezik és mindenki az egyénisége, ízlése és szemérme szerint választhat magának fürdőruhát.

Nem volt ez mindig így.

Az ókori Rómában a nők a mai bikinihez hasonló ruházatot viseltek, mely a mell rész, valamint a csípő tájékát takarta.

Később egészen az 1600-as évek közepéig teljesen elfogadott volt a ruha nélküli fürdőzés, azonban az 1800-as években a fürdő-kultúra virágzásának megindulásával a ruházkodásban is radikális változás történt.  Ebben az időben a fürdésre használt ruházat 3 darabból állt, egy felső ruházat, egy térdig érő buggyos nadrág, amelyhez még harisnyát is húztak. Ezek az öltözékek jellemzően gyapjúból készültek, mely nagy nedvszívó képessége révén, nem lehetett túl kényelmes, bár meglepő módon hosszú ideig egyeduralkodó volt a fürdőruhákhoz használt anyagok közt.

A 19. században a nyaralóhelyeken fürdőkabinokat használtak, amelyek azt a célt szolgálták, hogy a hölgyek a kabinban átöltöztek, majd bevontatták őket a tengerbe, így csak be kellett lépniük a vízbe, nem kellett idegen szemek előtt fürdőruhában megjelenniük. A fürdőzés végeztével visszahúzták a kabint a partra. 1870-es évekre mindezt felváltotta a parton lévő bódékhoz hasonló öltözőkabinok, melyek modern változatát ma is megtalálhatjuk a strandokon, vagy tengerpartokon.

A századfordulón még nem volt általános, hogy mindenki tud úszni, ezért a vízben való tartózkodásra megfelelt a köpenyszerű viselet is, amely anyaga természetesen nem lehetett átlátszó. Emellett megmaradt a korábban már viselt fürdő felső – térdig érő nadrág kombináció is, azonban már megjelentek a rövid ujjú, vagy ujjatlan felsők is.

Ebben az időben a fürdőruhákat otthon készítették vagy kölcsönözték, hiszen sokan csak egy szezon erejéig használták.

Amikor 1907-ben Anette Kellerman ausztrál úszónő az Egyesült Államokban műúszóként versenyzett, nagy megrökönyödést váltott ki szorosan testhez tapadó fürdőruhájával. Nyaka, lába és válla is fedetlen volt, ezért letartóztatták és fürdődressz cseréjére kötelezték.

A strandokon ebben az időben teljesen elfogadott volt a fürdőruhák hosszának ellenőrzése, melyet a parton érvényes szabályok betartásával egy rendőr végzett.

Miután egyre több nő tanult meg úszni, így a sportoláshoz szükséges ruhák is kényszerű változáson mentek keresztül.

Megjelentek az első úszódresszek. Az 1910-es évektől a dresszek rövidülni kezdtek, először a karokat hagyva szabadon, majd a lábakat combközépig.

Az 1912-es stockholmi olimpia volt az első helyszín, ahol nők is indulhattak úszás versenyszámban. Innentől kezdve vált elfogadottá a nők számára a testhezálló, karokat és lábakat szabadon hagyó úszódressz viselete.

A 30-as években jelent meg az első, kifejezetten nőknek szánt fürdőruha, amely egyre testhezállóbb volt, így láttatni engedve a női bájakat. A fürdőruha innentől kezdve már nem kizárólagosan a kényelmet és a mozgásszabadságot biztosította.

A kétrészes fürdőruhát, azaz bikinit, egy francia autó-ipari mérnöknek Louis Reard-nak köszönhetjük, aki 1946 júliusában mutatta be Párizsban az új darabot, aki ennek a ruhadarabnak a férfiakra gyakorolt hatását, az atomrobbanáshoz hasonlította. Az idő őt igazolta 🙂

A bikini a Marshall-szigetek részét képező Bikini-atoll-ról kapta nevét.

A bikini viselése sokáig majdhogynem közszeméremsértésnek számított, akkoriban csak a táncosnők és ledérebb életet élő hölgyek viselték ezt a darabot.

Az igazi áttörésre 1956-ig kellett várni, amikor Brigitte Bardot első színésznőként bikiniben jelent meg a filmvásznon. Ez hatalmas fellendülést hozott a kétrészes fürdőruhának.

Innentől már csak a fazonok, formák változtak, ma már mindenki megtalálhatja az üzletek polcain a számára megfelelő és előnyös méretet és formát.